A műszerek nem tévedhetetlenek, bár a tengeri komp utasain talán az sem segített volna, ha idejében kiderül, mitől kezdett hirtelen és gyorsan süllyedni a hajó. A hideg vízben pedig minden perc csökkenti a túlélés esélyét...

Vihar előtti csend
1994 szeptemberében fagyos viharokkal köszönt be az ősz a Balti-tengeren, és egész Észak-Európában. Ám az észt fővárosban, Tallinnban a hatalmas Estonia komphajóra felszálló utasoknak ez mindössze egy kis kalandot ígért a nem túl hosszú útra a svédországi Stockholmig. A hatalmas vízi jármű csaknem 15 éve rótta már az északi vizeket, és - a tengerész babonára fittyet hányva - már többször is nevet cserélt, míg végül 1993 januárjában a svéd-észt EstLine Marine Company cég vásárolta meg. Az immár független Észtország ugyanis közben ismét bekapcsolódott a Balti-térség utas-szállításába. Ettől kezdve az Estonia oda-vissza járta a két város közötti egyéjszakás távot.

Szeptember 28-án este 803 vidám utas özönlött be a hatalmas hajótestbe, míg a gépjárművel érkezők a hajó gyomrában leparkolták a 42 teherautót és 34 személygépkocsit. Este ¼ 8-kor Arvo Andresson kapitány megadta a jelet az indulásra. A csaknem 100 km/h erősségű szél és a 7 méteres hullámok ellenére az Estonia teljes sebességgel haladt.

Mayday, mayday…
Már félúton jártak valahol a Finn-öbölben, amikor éjjel 1 óra körül az utasok furcsa zajra lettek figyelmesek az orrkapu felől: mint amikor két fém összeütközik. Egy gyors ellenőrzés semmilyen hibát nem mutatott, ám alig negyed óra múlva a hajó erősen oldalra dőlt. 5 perccel később riadóztatták a személyzetet, majd nem sokkal ezután az általános „mentőcsónak-riadó” (hét rövid és egy hosszú kürtjel) is elhangzott, melynek hallatán mindenki köteles a kijelölt gyülekezőhelyre sietni. A hajó azonban közben annyira megdőlt, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vált rajta a közlekedés. A folyosók halálos csapdává váltak. Sokan ittasak is voltak, ami még jobban megnehezítette számukra a tájékozódást, és a fedélzetre való feljutást.

A rádiós ugyan leadta az S.O.S. jelzést, de a kommunikációs nehézségek és az áramellátás megszakadása miatt nem tudták megadni helyzetüket. Az Estonia rádióadása ½ 2-kor hirtelen megszakadt. A túlélők szerint ekkor rohamosan süllyedni kezdett, és alig negyed óra alatt teljesen eltűnt a hullámokban. 10 mentőcsónakja ugyan automatikusan felfújódott, ám az erős szél elfújta azokat, így a fedélzetre kijutó utasok kénytelenek voltak mentőmellényben a 10 fokos vízbe vetni magukat. A többségük azonban a hajótestben ragadt, amely egyben a koporsójuk is lett.

A halál oka: kihűlés
A Mariella nevű utasszállító ért leggyorsabban a szerencsétlenség helyszínére, és azonnal megkezdték a mentést, amelybe a partiőrség helikopterei is bekapcsolódtak. A hajók megpróbáltak a vízen lebegők mellé sodródni, ám ezt nagyon megnehezítették az egyre rosszabbodó időjárási viszonyok. Ráadásul az Estonia mentőmellényei javarészt régiek és hibásak voltak. Ezért több, mint 200 mentőmellényt, és sok felfújható narancssárga fedett gumicsónakot dobtak le a fedélzeteikről. Így is csak 138 embert sikerült élve kihalászniuk a jeges vízből. Egy ember egy svéd kórházban halt meg. Az utolsó túlélőre csak reggel 9 órakor találtak rá egy mentőcsónakban. A csodával határos módon még nem végzett vele a hipertónia.

Egy svéd vízimentő magához ragadott egy tehetetlenül lebegő férfit a vízben, de mivel a helikopter emelőgépe éppen elromlott, egy másik helikoptert kellett hívni a kiemelésre. Sajnos az a 10 perc, mire odaért, túl hosszú időnek bizonyult. A 852 áldozat többsége svéd és észt nemzetiségű volt. A holttestek közül csupán 95-öt tudtak a felszínre hozni, és egy későbbi megállapodás szerint a többiek végső nyugalmát már nem zavarják.

Orrvérzésig
A balesetet vizsgáló bizottság 1997 decemberében tette közzé a jelentését. A víz alatti kamerák felvételei is megerősítették, amit a szakemberek már korábban feltételeztek: az orrkapu zárjai a viharban eltörtek. Ezért vált le a hajóorr, szabad utat engedve a beáramló víznek. Sajnos az érzékelők a helyükön maradtak, így a kapitányi hídon nem jelezték a műszerek, hogy nyitva az ajtó. Ráadásul a hajó nem rendelkezett az első és hátsó kapu mögötti vízelválasztó zsilippel, ami megakadályozta volna, hogy az egész hajó megteljen. A rakománytérben lévő kamera képén ugyan lehetett volna látni a beáramló tengert, de a személyzet sajnos nem nézett a monitorra. Bár az Estoniát eredetileg partközeli forgalomra tervezték, de a Tallinn-Stockholm közötti útvonal több mint fele a nyílt tengeren zajlott. Az áldozatok családtagjai később hatalmas összegű kártérítést kaptak, ami azonban nem enyhíthette fájdalmukat.