Hősies küzdelemben maradt alul férfiválogatottunk a szerbekkel szemben: a hosszabbításban kaptunk ki egy góllal 10-9-re, egy olyan meccsen, amelyet akár meg is nyerhettünk volna. Kár érte.

A mérkőzés úgy indult, mint az, amelyiken utoljára nyertünk, még 2004-ben. Az athéni olimpiai döntőben a szerbek elmentek 3-0-ra, miközben azt sem tudtuk, merre van a kijárat. Most egy 4-2-es első negyeddel startolt a meccs, az emberelőnyünk újra „köhögött“, hátul legalább két elkerülhető gólt kaptunk – és a második negyedben sem változott sokat a kép, a szerbek már 5-2-re vezettek, sőt, időkérés után a négygólos vezetésért adogattak, ám ezt a fórt – a bekksor mögött immáron Nagy Viktorral, akit az ötödik találat után küldött be Kemény Dénes – sikerült kivédekezni, majd végre újból betaláltunk, így a szünetben 3-5 állt a táblán.

Az igazán nagy dolgok a harmadik játékrészben következtek. Ekkor nagyon elkapta a fonalat a társaság, balkezeseink minden helyzetből betaláltak, zsinórban szereztünk négy gólt (3-5-ről 7-5), azaz összességében „snur ötnél“ tartottunk: a szerbek ellen nemigen akad olyan együttes, amelyik ilyesmire képes – más kérdés, hogy ez ellen a szerb csapat ellen meg lehet csinálni, elvégre náluk nincs egy olyan rutinos vezér a vízben, aki ilyenkor rendet tudna teremteni. Ez volt az a lélektani pillanat, amikor a kezünkben volt a meccs – ám mire véget ért a negyed, ismét kellő feszültséggel vonulhattak a mieink a parthoz, a szerbek ugyanis két támadásból egyenlítettek. Sajnos, egy fegyelmezetlen kapu előtti szabálytalanság (miközben támadni mentünk), majd egy ellentmondásos szituáció (Kiss Gergőről vált le felettébb gyanúsan Udovicsics) elég volt ahhoz, hogy hamar elolvadjon a (lélektani) előny.

Innentől kezdve pedig egyértelmű volt, hogy egyetlen gólon fog eldőlni a meccs, és hogy addig, amíg eldől, kőkemény birkózáson át vezet az út. A lélektani előny mindenesetre nálunk volt, hiszen egy ötméteressel újra vezetést szereztünk – három büntetőt ítéltek a javunkra, mindhármat értékesítettük kisebb-nagyobb kalandok árán –, ezután viszont egy újabb különleges szituáció következett: az óra lenullázódóban volt, vagy tán már le is nullázódott, amikor az olasz játékvezető kiállítást ítélt ellenünk, Kemény Dénes erre egy ugrás kíséretében az órára mutatott, mire – mivel a második negyedben többször is az óra elé állt Gomez szerint, és ezért akkor sárga lapot kapott – felmutatták neki a pirosat is. A kapitányát veszített együttes ugyan nem bizonytalanodott el túlzottan, viszont az is tény, a kulcsszituációkban nem sikerült mindig megfelelő megoldást választani. A szerbek egyenlítő gólját megúszhattuk volna némi odafigyeléssel – sarokdobás után esett, úgy, hogy két másodperc volt már csak a fórból –, aztán 8-8-nál három lehetőségünk is akadt, hogy megint vezessünk, de az előny kimaradt, majd Kiss Gergő második centerként verekedte magát helyzetbe, ám a kapu mellé helyezett, végül az eladdig remekül lövő Madaras Norbert labdája halt el Soro karján egy kontra végén. Gocsics az utolsó másodpercekben viszont a szerbeknek nyerhette volna meg a meccset, ám hat az öt ellen a lécre bombázott.

A hosszabbításban sajnos nem tudtuk igazán kihasználni, hogy ellenfelünk már a zárónegyedben is küszködött, hiszen mindkét centere kipontozódott – ráadásul egy perc elteltével Alekszics távoli lövése beakadt a rövid sarokba: speciel ez az a gól, ami nem fér bele egy hosszabbításban. Ez ugyanis afféle „műsoron kívüli“ gól, nem olyan, amiért úgymond meg kell dolgozni. Visszarendeződés közben, kilenc méterről... Mindenesetre az első három percben megvolt az egyenlítés, Varga Dániel kiváló passzát Kis Gábor húzta be (9-9).

Az utolsó három percben az óriási gyürkőzéstől teljesen kifáradt játékosok gyakorlatilag folyvást egymásba kapaszkodtak – nem igazán volt fair, hogy Kis Gábort épp egy szabadulási kísérlet miatt állították ki: az időkérés után ráadásul Filipovics újra betalált (9-10). S mint kiderült, ez volt a döntő: egy támadásunk elhalt, aztán a szerbek megint kaptak egy előnyt, amit nem lőttek rá, nekünk maradt 14 másodpercünk – 10-nél megkaptuk az esélyt, Varga Dani sok lóba után passzolt (ahogy megbeszélték), Madaras Norbi most a kapáslövést választotta, de kiblokkolták; ez volt az a momentum, amikor egy lóba kellett volna, hogy mindenki kiessen előle a képből, node ki az, aki egy ilyen öldöklő csata végén garantáltan a legjobb megoldást választja?
Azaz nem sikerült kivívni a büntetőpárbaj lehetőségét – marad a játék az 5-8. helyért, a folytatásban pedig a Kovács István vezette román együttes találkozunk.

Férfi vízilabda, negyeddöntő:
Szerbia-Magyarország 10-9 (4-2, 1-1, 2-4, 1-1, 1-1, 1-0), hosszabbítás után
a magyar góldobók: Kiss G. 3, Varga Dénes, Madaras 2-2, Hosnyánszky, Kis G. 1-1


Nyilatkozatok

Kemény Dénes:

„Az eredményjelző mindig őszinte, ahogy ma is az volt, márpedig ott az állt, hogy kikaptunk. Ezzel együtt most nagyon közel voltunk ahhoz, hogy nyerjünk. Amikor átvettük a vezetést 2-5-ről 7-5-re, s kiegyenlítettek, még nem volt probléma, hiszen aztán újra vezettünk, de komoly esélynél nem lőttük be a labdát. Ahogyan azt eddig is gondoltam, valószínűleg hosszú az út ahhoz, hogy a csapat ilyen helyzetekben halál profi legyen... Ami a piros lapot illeti, nem érzem indokoltnak az ítéletet, ilyenkor először talán konzultálni kellene a zsűrivel vagy a kollégával, hogy tényleg lejárt-e az idő, nem pedig azonnal odanyomni a piros lapot. De hát az edző elfogult maga és csapata iránt, így nem foglalkoznék a bírókkal, viszont visszanézem majd videón a meccset, hogy teljesen képben legyek. A játékvezetők helyett inkább saját hibáinkkal és fejlődési lehetőségeinkkel kell foglalkozni. Már csak azért is, mert a játékvezető olyan, mint a kapu vagy a kapufa, bár ma kissé elhajlott.

Ami a távollétemet illeti, nyilván akadt több olyan szituáció, ami talán másként alakul, ha ott vagyok, de a kispadról is teljesen más a játék, meg a lelátóról is. Az biztos, hogy amikor a végén ki akartuk pontoztatni Filipovicsot, akkor mondjuk nem Szívós Marcival vitettem volna be centerbe, elvégre az kiderült, hogy ma sokkal könnyebb adnak kiállítást a bemozgásokra, azaz Biros Petivel indulhatott volna be – de még egyszer mondom, a kispadon sem olyan egyszerű, mert a kipontozódottaknak is ott kell maradniuk sapkában, és néha az ember automatikusan beküldené egyiküket, másikukat. Egy ideig üzengettem, aztán viszont leálltam, mert egyrészt nem akartam, hogy hasonló kétmeccses eltiltás legyen a vége, mint Sydneyben, másrészt kiestem a medence melletti hangulatból, miliőből.

Úgy gondolom, ennek a csapatnak nem szabad úgy tekintenie az előttünk álló két mérkőzésre, mint kötelező rosszra. Amikor tavaly karácsonykor úgy döntöttem, hogy vállalom a kapitányságot, akkor egyértelműen elmondtam, ez az idény más lesz, mint az előzőek. Nekünk minden egyes meccs fontos, mert fel kell építeni újra a csapatot, tapasztalatot kell gyűjtenie a fiatalabbaknak – azaz ugyanazzal az elszántsággal és lendülettel kell nekimenni az 5-8-ért menő összecsapásoknak is, mintha az elődöntőben lennénk. És azt mondom, az az elszántság, ami a csapatban most látszott, átvihető a hátralévő mérkőzésekre is.

Egy biztos, nekünk a célkeresztben London van, és az elmúlt időszakban mindig sikerült megfelelő erősségű és tudású csapatot összeállítani az olimpiára. Úgy gondolom, ez most is meglesz, azt azonban egyértelműen be kell látni, hogy a tudásszintünk Londonhoz képest ma nem akkora, mint volt 2005-ben Pekinghez viszonyítva. De dolgozunk tovább, hogy megint olyan legyen.

forrás: mvlsz.hu